„A reformer” - talán ez a kifejezés illik leginkább rá, de éppoly találó lehet „a kormányos” is, a szó szoros és átvitt értelmében. Olyan ember, aki előre néz, nem retten meg a széltől, a viharoktól, kormányoz rendületlenül, szárazon és vízen. Változást akar és generál, struktúrákban, távlatokban gondolkodik, gyorsan átlát a problémák sűrűjén, tervez, dönt, és mindeközben józan marad orvosként éppúgy, mint vezetőként. Hajtóereje a betegek, valamint az egyetem iránti elkötelezettsége. Megjárta a ranglétrát, műtősfiúból lett az Érsebészeti Klinika igazgatója, majd a Klinikai Központ főigazgatója. Mindent elért, amit a szakmájában célként tűzhet ki magának egy ember és még annál is többet, jelenleg miniszteri főtanácsadóként küzd az egészségügy megreformálásáért. Fáradhatatlanságát mindvégig szerencse kísérte, ezért is tekint elégedetten az elmúlt évtizedek küzdelmeire dr. Kollár Lajos emeritus professzor, aki mintegy negyven évet töltött a Pécsi Tudományegyetem berkein belül. Bár négy csípőműtéten is átesett, lelkiereje, szenvedélyessége ma is a régi, átszellemülten, fiatalokat is meghazudtoló lelkesedéssel mesél a hivatásáról, az általa kezdett és beteljesített reformokról éppúgy, mint örök szerelméről, a vitorlázásról vagy a veterán autókról. Sok éves ismeretség köt össze minket, így abban maradunk, hogy tegeződünk. A beszélgetés 2020 februárjában készült, a koronavírus-járvány kirobbanása előtt.
Schweier Rita írása
- Pécs egyik legszebb részén, a fenyőerdővel tarkított Mecseki Parkerdő szívében beszéltük meg a találkozót, a Hotel Therápiában, ahol életed jelentős részét töltöd a szálloda tulajdonosaként, magánrendelést vezető orvosként, illetve a fizioterápiás egészségügyi szolgáltató rész vezetőjeként. Ez a hely jelenleg a központi bázisod?
- Igen. Bár a mai napig számos funkcióm van, de úgy gondoltam, hogy nem tartok fent irodákat a különféle munkahelyeimen, csak a minisztériumban van dolgozószobám. A felsőoktatási törvény értelmében 65 éves koromban le kellett mondanom a Klinikai Központ vezetéséről, azóta az ETK-n oktatok, illetve operálgatok az Érsebészeti Klinikán. Mivel az ember manapság főként elektronikusan végzi a munkáját, ezért a szétaprózódást akartam megakadályozni azzal, hogy ide helyeztem a székhelyemet. Ez nem pusztán számomra kényelmes, de úgy látom, hogy másoknak is, mert sok egyetemi megbeszélés zajlik itt, a volt kollégáim és az egyetem vezetői is szívesen jönnek el ide.
- Miért gondoltad fontosnak, hogy megépüljön a Hotel Therápia?
- Egy kicsit messzebbről kezdem. Nagyon szerencsés időszakban voltam az egyetemen felső vezető, hiszen erre a periódusra esett az összes nagyberuházás. A 400 ágyas klinika átalakításának szakmai koncepciótervét akkoriban dolgoztuk ki dr. Tóth Kálmán professzorral, harcostársammal, ami egy nagyon hosszú folyamat volt. Kevesen tudják, hogy eredetileg egy több mint 80 milliárd forintos, zöldmezős beruházásról volt szó, aminek a helye a Harkányi úton lett volna, oda az egész egyetemi, klinikai rendszert ki lehetett volna költöztetni. Ma is azt gondolom, hogy igazán ez lett volna a jó, elég csak a nyugat-európai nagyvárosok példáját hozni - gondoljunk Tübingenre vagy Nürnbergre -, ahol a klinikák a városon kívüli zöldterületen helyezkednek el, gyorsforgalmi úton könnyen elérhetőek, és minden szakma együtt van. Pécsett a Harkányi út azért lehetett volna ideális, mert a négysávos úton könnyen be lehet jutni a belvárosba. Sajnos azonban ez az összeg elúszott, a következő variáció már csak 40 milliárd forintról szólt. Ebbe még belefért volna a tervünk megfelelő ütemezéssel: központi műtőblokkal, a hozzá tartozó diagnosztikus egységekkel, egy-két klinika kiköltöztetésével - főként az operatív szakmák megjelenítésével -, majd további források bevonásával egyenként lehetett volna a kincstári ingatlanokat hasznosítani és folytatni az építkezést. Városfejlesztési szempontból azért lett volna ez jó, mert – a nyugat-európai példákat látva – ahol felépült egy ilyen egyetemi központ, ott sorra megjelentek a lakóházak is, mivel az egyetemi dolgozók szeretnek a munkahelyükhöz közel letelepedni. Jött volna a szolgáltatóipar is, tehát kialakulhatott volna egy olyan egyetemi városrész, ami évtizedekre meghatározhatta volna Pécs és az építőipar fejlődését, ám ez sem sikerült. Később már csak tizenegy-néhány milliárdról volt szó, ami már nem jelenthetett barna mezős beruházást sem, egyedüli alternatívaként a 400 ágyas klinika felújítása jöhetett szóba, amiért nagyon meg kellett harcolni, mivel az ilyen fejlesztések mindig lobbi- és politikafüggőek. Hálás vagyok mindazoknak, akik ebben segítettek, és büszke vagyok arra, hogy sikerült a nyugat-európai klinikumokhoz mérhető színvonalú rekonstrukciót végrehajtanunk.
Részt vettem a Térségi Szűrődiagnosztikai Központ pályázatában is, erre az időszakra esett az összes olyan nagyberuházás, mint a Rehabilitációs Intézet a Neurológiai Klinika területén, vagy az Onkológiai Intézeté, utóbbi óriási harc eredménye volt Kaposvár ellenében. Dr. Kásler Miklós professzor segítségének köszönhető az, hogy Pécs maradt a regionális központ.
Amikor a Klinikai Központban lejárt a vezetői mandátumom, elhatároztam, hogy magam is pályázom valamire. Megjelent egy DDOP-s kiírás, kifejezetten gyógyszálló építésére, ezt lovagoltam meg. Az 1980-as évek elején Münchenben, a Großhadern Klinikán dolgoztam, ahol az egyik kedves, 1956-os disszidens ismerősünk azt mondta, hogy ősszel ő elmegy kúrára. Ezt a fogalmat akkoriban nem tudtam hova tenni, kérdeztem is Ica nénit, beteg-e, azért van-e szüksége kúrára, ám ő azt válaszolta, hogy nem, pusztán elmegy pihenni a hegyekbe, a tengerpart közelébe. Harmincévesen még nem fogtam fel, miért is lehet jó ez, korosodva azonban már igen. Az embereknek idősödve jólesik, ha elmennek egy csendes, békés helyre, ahol beállítják a vérnyomásukat, a vércukrukat, részt vehetnek mozgásszervi rehabilitáción, gyógytornán, fizioterápián. A pályázat nyomán lett 12 szobánk, egy kis vendéglátás, és egy komoly fizioterápiás háttér.
Az itt zajló munka remekül illeszkedik a jelenlegi szakmai hobbimhoz is. Leszakvizsgáztam sportorvostanból, és Pécsett ma már nincs olyan sportegyesület, csapat, amellyel ne lenne kapcsolatom. Mi végezzük a szűréseiket, továbbá hozzánk járnak különféle rehabilitációkra is. Felelős vagyok a Rátgéber Akadémia egészségügyi szolgáltatásáért is, Rátgéber Lacival együtt terveztük meg azt a szakmai portfóliót, ami remélhetőleg meg is valósul, és létrejöhet az Akadémia mellett egy komoly rehabilitációs központ.
- Mekkora az érdeklődés a Hotel Therápia iránt? Az emberek mennyire fogékonyak erre a típusú rekreációra, és meg tudják-e fizetni?
- A városi szállodai árakhoz képest még olcsók vagyunk. A vendégeink száma lassan gyarapodik, bár ezt a típusú gondolkodást nehéz a magyar köztudatban elültetni. Szerencsére vannak, akik az ország távolabbi részeiből jönnek el hozzánk néhány napra, hogy egy-egy visszér-, vagy mozgásszervi kezelés után megújulva térjenek haza. Megfordulnak turisták is nálunk, illetve olyanok, akik dolgozni jönnek Pécsre és itt szállnak meg.
- Említetted, hogy a hét első három napján Budapesten vagy a minisztériumban, dr. Kásler Miklós miniszteri főtanácsadójaként dolgozol. Mit jelent pontosan ez a munka?
- Ez egy nagyon érdekes és összetett munka, amiben először én sem tudtam, hogyan találom meg a helyem. A korom és a leterheltségem miatt azt semmiképp sem akartam, hogy napi 12 órát Budapesten dolgozzak. Miniszter úrral abban egyeztem meg, hogy definitív feladatokat kapok. A minisztériumban nagyon elszánt, jól képzett, elhivatott emberek dolgoznak, de a klinikai rendszerek vezetésére nincs rálátásuk, nincs benne gyakorlatuk, így ebben a tekintetben biztosan hasznomat látják. Oka a foglalkoztatásomnak az volt, hogy Magyarországon az egészségügy szerkezeti átalakítása elkerülhetetlen. Úgy látom, hogy a miniszter úr is elkötelezett ebben. A politika eddig kihátrált ebből, mivel ez nem egy rövid távon megtérülő beruházás és sokba is kerül. Azzal mindenki tisztában van, hogy igazán jó egészségügyet csak alulról lehet építeni, tehát az alapellátásnál kell kezdeni. Az lenne a cél, hogy a betegek ne kerüljenek a szakellátásba, hanem már az alapellátásban meggyógyuljanak, ahol ugyancsak szakképzett orvosok dolgoznak. A rendszer sajnos úgy működött - tisztelet a kivételt jelentő háziorvosoknak -, hogy az alapellátásban csak receptet, beutalót írtak, zömében adminisztratív volt a családorvosok feladata. Németországban azt tapasztaltam, hogy sokkal több mindennel foglalkoznak, mint nálunk. Itt ennek akadálya egyrészt a szabályozás - bizonyos dolgokat nem csinálhatnak -, másrészt az ambíció hiánya. A háziorvosok nagy része szakorvos, de nem írhat fel a betegnek szakorvosi vényt, hanem be kell utalnia a szakrendelésre. Ezt a csoportpraxisokkal lehetne rendbe tenni, ahol többféle szakmából vannak jelen a háziorvosok, és így mini-SZTK-ként tudnak működni. A szakellátásba kerülő betegeknek pedig minden kezelési lehetőséget biztosítani kell, a diagnosztikától a képalkotó eljárásokig, hogy azokat ne egy másik fekvő intézettől kelljen megrendelni és aztán hónapokig sorban állni. Fekvő betegként pedig csak az kerüljön be a rendszerbe, aki mindennapos megfigyelést vagy beavatkozást igényel. Ha ezt sikerülne elérnünk, akkor a fekvőbeteg intézetekben az ágyak közel negyven százaléka felszabadulna. Ez a betegeknek is nagyon előnyös lenne, és komoly megtakarítással is járna. Ez nem azt jelenti, hogy kórházakat kell bezárni, hanem pusztán profilt váltani, és a „megspórolt” ágyakat feltölteni a krónikus, a rehabilitációra szoruló, és az idős ellátást igénylő betegekkel.
Az embereknek ma már van egy olyan rétege, amely meg tud fizetni komfortosabb ellátási formákat. A magánklinikák azért prosperálnak, mert hosszú a várólista az állami intézményekben. Sokan szeretnének kiegészítő biztosítást kötni. Ezzel az a gondom, hogy ezt magáncégek kötik meg, a profitját felhasználják vagy elviszik az országból. Azt tudnám elképzelni, hogy legyen egy állami kiegészítő biztosítás, a keletkezett hasznot fordítsuk vissza, és így valóban megvalósulhatna a minőségi egészségügy.
- A gyógyítás, az oktatás, a kutatás, a tanácsadás és az irányító funkciók mellett hogyan fért bele az idődbe a Magyar Vitorlásszövetség elnöksége is?
- Mindig is több mindent csináltam, többfelé koncentráltam, szerencsésnek tartom magam, hogy erre képes voltam és vagyok ma is. Sok múlik a szervezésen is: a budapesti elfoglaltságomat ma már egybekötöm a Magyar Vitorlásszövetség teendőivel, nem úgy, mint korábban, amikor 50-60 ezer kilométert autóztam. Koránkelő vagyok, reggel 6 órakor már az irodámban tartózkodom, megválaszolom a leveleimet, megkezdem a rendelést, elvétve elugrom operálni a klinikára vagy oktatni az ETK-ra. Kora reggel és napközben friss és aktív vagyok, este azonban már nemigen dolgozom. Persze vannak napok, amikor nagyon elfáradok, például ha a Magyar Vitorlásszövetség elnökségi ülése után, éjjel fél 11-kor ülök be az autóba és még hazavezetek. A vitorlázás jelenti számomra a kikapcsolódást, ami gyerekkori hobbim, ősztől tavaszig pedig az otthoni, látszólagos semmittevés tölt fel.
Szerencsésnek tartom magam azért is, mert nem vagyok a sérelmeimen rágódó alkat, inkább konfliktuskezelő vagyok, semmint azt generáló. Sok ember kreál magának gondot, ha épp nincs. Felső vezetőként megtanultam, hogy jó csapatot kell szervezni és abban meg kell bízni, hisz ha mindent magunk akarunk csinálni, előbb-utóbb szétesünk. A problémák egy része magától megoldódik, a másik részét pedig megoldják a munkatársak. Ha csak egy nagy problémahalmazt látunk magunk előtt, akkor azt gondolhatjuk, hogy elönt minket és lehetetlenség megoldani. Ha azonban egyet kiragadunk és azt megoldjuk, akkor máris sikerélményünk lesz, és nagyobb kedvvel megyünk neki a következőnek. Ehhez bölcsesség kell, és akkor elmaradnak az álmatlan éjszakák és a gyomorgörcsök. Szerencsésnek tartom magam abból a szempontból is, hogy ki tudok kapcsolni és le tudom húzni a redőnyt akkor is, ha a fejem felett összecsapnak a hullámok. Mindig volt valahogy, lesz is, az a fontos, hogy higgadtan tegyünk azért, hogy jó irányba menjenek a dolgok. Ha a munkatársak azt látják, hogy a főnök feszült és ideges, akkor ők is azok lesznek, és az rontja a munka hatékonyságát. Képletesen szólva: akkor kell a legnyugodtabb arcot mutatni a kormánynál, ha tombol a vihar, szakad a vitorla, dől a hajó, röpköd minden, mert akkor mindenki teszi a dolgát. Ugyanez a helyzet a műtőben, ha van egy érsérülés vagy egy nem várt helyzet. Ha az operatőr bizonytalan, abban a pillanatban az asszisztencia is elkezd kapkodni, hibázni.
- Édesapád is ilyen higgadt volt, amikor sebészként állt a műtőben?
- Igen, ezt a tulajdonságomat biztosan tőle örököltem. Ő is sebészként kezdte, aztán szájsebész, fogorvos volt, a pécsi Sztomatológiai Klinika egyik alapítója. 1946-ban politikai okokból el kellett hagynia az egyetemet, de ezt is példaértékűen kezelte, nem pánikolt, holott komoly egzisztenciális problémát jelentett ez a családnak. Elhelyezkedett a MÁV-rendelőben, ott folytatta a munkát. Érdekes módon az 1950-es években a magánpraxist meghagyták a fogorvosoknak és a susztereknek. Szép lassan aztán talpra álltunk. Apám egyetemi barátai megmaradtak mellette akkor is, amikor már nem velük dolgozott. Kerpel-Fronius Ödön, Varga Ferenc, Méhes Gyula professzorok gyakran megfordultak nálunk vendégségben is, hiszen édesanyám remek háziasszony volt.
- Tüke pécsi vagy.
- Valóban, a szüleimnek itt volt szőlője, és jelenleg is egy présházban lakom a Jakabhegyi úton, ahol régen ugyancsak szőlők voltak. 1873-ban épült, parasztbarokk stílusban, dúsan faragott verandával, nagy pincével, szoba-konyha-WC-spájz szerkezetben. 1921-ben vette meg a dédnagyapám, aki két szobát hozzáépített, komfortosította, és amikor Szekszárdról visszaköltöztem Pécsre, odaköltöztem és azóta alakítgatom. Anyám nagyon jó ízlésű és igényes volt, szép antik bútorokat választott, ezt az igényességet én is képviselem.
- A szavaidból ítélve békés, meghitt, meleg családi környezetben nőttél fel.
- Abszolút. Amellett, hogy édesanyám gyógyszerészként dolgozott és apám mellett is asszisztenskedett, nagy háztartást is vezetett, klasszikus családmodell volt a miénk. Egy hívő, katolikus família szeretetében nőttem fel, anyám bigott vallásos volt, apám kevésbé, de gyerekként mindig részt vettünk a vasárnapi miséken. Mindez az '50-es években történt, amikor ezt nem nézték jó szemmel. Emlékszem az első szabad feltámadásra, ahol olyan arcok jelentek meg, amelyeket 25 évig nem lehetett látni, ráadásul bizonyos pártpozíciókból érkezők voltak. A háború után, az egypártrendszer megszűnésével az emberek keresték az új helyüket, birkóztak a múlttal és a történtek feldolgozásával. Sokakat deportáltak, a nagyapámat is. A '60-70-80-as években, amikor a pártállami diktatúra már nem volt annyira kemény, az emberek egy része azért vállalt közösséget a Kommunista Párttal, mert az úgy illett, ha valaki vezető akart lenni. Én sehova sem léptem be - bár többen próbálkoztak megkísérteni -, ennek ellenére sem akadályozták a szakmai előmenetelemet. 1968-ban államellenes izgatásba keveredtem, ezért sem próbálkoztam Pécsett állással, amikor végeztem az egyetemen. Berki Tamás ügyvéddel egy baráti társaságba tartoztunk, ami csípte a pártállam, illetve a rendőrség szemét, és szét akartak minket robbantani. Véres történetek nem voltak, csupán feljelentettek minket, mert azt mondtuk, hogy az amerikaiak előre tudatják, mikor, milyen űrhajót lőnek fel, míg az oroszok csak akkor közlik, ha leesik vagy visszajön. Meg azért is, mert kiröhögtük azt a Széchenyi téri rendőrt, aki mindig a gatyáját húzogatta. Még akkor is utánam nyúltak, amikor Szekszárdról Pécsre hívott dr. Kiss Tibor klinikaigazgató dolgozni, a II-es klinikai tömb párttitkára ugyanis nem akarta aláírni a kinevezésemet, mondván, egyetemi oktatói munkára ideológiai szempontból alkalmatlan vagyok. Mivel Tibor párttag volt és nagy harcos, kiküzdötte, hogy mégis sikerüljön.
- Egy testvéred, egy nővéred van.
- Igen, ő három évvel idősebb nálam, pedagógus, történelem-magyar szakos tanár, van két nagylánya. Ők laknak az ősi, családi birtokban, a Szabadság úti lakásban, amit annak idején államosítottak, de mi benne maradhattunk. Egy villaszerű, tornyos, szép ház, apámé volt. Az 1970-es évek második felében le akarták bontani és panelt építeni a helyén. Az adóhatóságtól jött egy irat apámnak, hogy fizessen sok évnyi, elmaradt földadót. Mint kiderült, a ház és a telek két helyrajzi számon volt és a házat államosították, ám a telket elfelejtették. Végül úgy döntöttek, hogy tatarozzák, és felajánlották a lakóknak, hogy megvehetik a lakásokat. A testvéremék megvették a földszintet, ahol apámnak volt egy rendelője, és hozzá egy háromszobás lakás. Sikerült még egy lakást vásárolni, ott a nagyobbik keresztlányom lakik. Én itt nőttem fel és a Szabadság úti Általános Iskolába jártam.
- Jó gyerek voltál?
- Sosem voltam jó gyerek, sőt, csibészkedtem sokat.
- A magatartás tehát négyes, a szorgalom pedig csillagos ötös?
- Sajnos az sem csillagos ötös (nevet – a szerk.), de az eredményeim általában jók voltak. Az egyetem első két éve arra az időre esett, amikor Magyarországon dühöngött a beat-korszak. Koncertekre jártam, hajnali 2-3 óra tájban értem haza, és persze nem ültem be a reggeli előadásra. Akkoriban nem voltam eminens tanuló és politikai cirkuszaim is voltak. Apám bölcsessége segített át ezen az időszakon, mert amikor a kihallgatások után hazaértem, azt mondta: nagy vágya volt, hogy az utódja legyek a szakmában, de úgy látja, ezt én nem akarom. Ő egyébként elmúlt 40 éves, amikor születtem, ahogyan egyébként én is 43 voltam, amikor Iván fiam világra jött. A beszélgetés után elkapott a konokság, hogy márpedig akkor is elvégzem, ráadásul jól, és onnantól kezdve jeles tanuló voltam.
- Édesanyádat mennyire viselte meg a magaviseleted?
- Nagyon, jobban, mint apámat, ő egy igen lelkiismeretes asszony volt. Mindig szomorú volt, amikor lebuktam, de természetesen megbocsátott. Ő tartotta egyben a családot, figyelt rám, kérdezte, mikor, hol jártam, és kétségbeesett, amikor piásan mentem haza. Apám jóval lazább volt. Motoroztam is gyerekként, és mikor mondták neki, hogy láttak egykerekezni, szegény nagyon megijedt. A betyárbecsület azért megvolt bennem, ezt belém nevelték. Alternatív cserkész is voltam, ami fizikailag és lelkileg is nagyon megkeményített, és remek zsinórmértéket adott. Amikor nem lehetett a március 15-ei ünnepről megemlékezni, akkor elindult a riadólánc - telefon még nem volt akkoriban -, találkoztunk a Dömör-kapunál 4-5 óra felé, a Kantaváron raktunk tábortüzet, ahol az egyik nagyobb diáktársunk, a törzsfőnökünk - Nagy Medve, alias Derényi Laci - beszélt nekünk március 15-ről, majd szavaltunk, énekeltünk, és a cserkész-szabályok szerint lepisiltük a tüzet. Annak idején nem volt szabad csoportosan menni, így egyesével indultunk haza. Emlékszem, a sötét erdőben, amikor reccsent egy ág, borzasztóan megijedtem. Ez is nagyon jó iskola volt.
A Balatonon apámnak volt egy idős barátja, Vitéz Solti László, aki Vitéz nagybányai Horthy Miklós haditengerészetében ifjú tengerész volt, tiszti kiképzését Fiumében kapta. Annak idején az ilyen képzést kapottakat szétszórták a csonka Magyarországon. Ő csendőrnek került Szolnokra, adminisztratív munkakörbe, amit utált. Negyvenéves kora körül nyugdíjba ment, járta a világot, rendkívül művelt volt. Egy adminisztratív tévedés folytán elfelejtették államosítani az egyik kis hajóját, és semmije, senkije sem maradt. A felesége és a kisebbik gyermeke a bombázások során meghalt Pesten, a nagyobbik gyermeke pedig repülőstiszt volt és lelőtték az oroszok. Apám, a nagybátyám és a baráti kör felkarolta és megengedték neki, hogy Fonyódon, a Csényi-telken - ahol most a Mecsek Társasüdülő van - építsen egy nádkunyhót. Tavasztól őszig ott volt, majd ősszel fogta a hátizsákját és a mi rokonságunkban töltötte a telet. Az összes tavaszi és nyári szünetben nála voltam, hajót javítottunk. Akkoriban még óriási nádas volt, akár Fekete István regényeiben. Ő tanított meg vitorlázni is. Nagyon emberséges, ámde kemény volt, kiváló pedagógus és emberidomár. A természet is sok mindenre megtanítja az embert: fegyelemre, odafigyelésre, pontosságra, ez is jó iskola volt.
A Nagy Lajos Gimnáziumból Rajczy Péter tanáromat, osztályfőnökömet fontos kiemelnem, aki féltő szeretettel vigyázott rám. Volt olyan, hogy merev arccal bejött a terembe, fogta a fejét és nem szólt semmit. Aztán hirtelen elüvöltötte magát: „Kollár, hol voltál tegnap”? A sportnapról leléptünk, mert nem volt kedvem focizni, helyette sörözni mentünk olyan gyerekekkel, akiket ő nemigen kedvelt. Azt mondta: „Jegyezd meg, fiam, aki a moslék közé keveredik, megeszik a disznók”! Nagyon szerettem őt. A halála előtt két évvel meghívtam hozzánk vacsorára, és legalább három órát beszélgettünk. Sajnálom, hogy nem volt felvevő nálam, mert komoly kordokumentum lehetett volna belőle.
- A beceneved – a Totya – is a családból ered?
- Igen, de hogy mi az eredője, pontosan nem tudom, csak találgatom: a nővérem azért lehetett Csimpi, mert mindig csimpaszkodott, tornászott, én meg totyogtam. (nevet – a szerk.)
- Nem volt tehát egyértelmű még a gimnáziumban sem, hogy orvos leszel.
- De, az evidencia volt, apám is ezt várta tőlem, meg tetszett is, ám tudatosan kezdetben még nem tettem érte. Alapvetően fogorvos akartam lenni, de oda nem vettek fel. Akkoriban Budapesten volt csak erre lehetőség. Ezután dolgoztam motorszerelő műhelyben, műtősfiúként, fogtechnikusként, majd bekerültem a pécsi egyetemre.
- A POTE talán legfényesebb időszakában lettél egyetemista, a nagy mesterek akkoriban oktattak itt. Kiss Tibornak volt döntő a szerepe abban, hogy a sebészet lett a hivatásod?
- Igen, bár a habitusom miatt is a manuális szakma illett leginkább hozzám. A harmad-és az ötödéves gyakorlatomat is a II-es klinikán végeztem nála, elvarázsolt a műtő, az ottani rend és fegyelem, valamint Kiss Tibor gyorsasága, flottsága. Egy kis kanyart azért tettem, mert a szigorló év környékén azt olvastam, bevezetik, hogy minden tízezer tonnánál nagyobb hajóra hajóorvost kell alkalmazni. A MAHART-nak akkoriban három ilyen hajója volt. Imádtam a hajózást, faltam az ezzel kapcsolatos könyveket, vonzott a tenger, a tengerészélet, a világlátás. Beballagtam hát a MAHART központjába, és mondtam, hogy hajóorvos szeretnék lenni. Egyetem után még tanulnom kellett volna a szakmát, és mivel németül beszéltem jobban, gondoltam, elmegyek német nyelvterületre, ahol hajóflotta van. Úgy terveztem, hogy 10-12 évet elhajózgatok, majd iskolaalapítóként kiképzem az utánpótlást. Miután megkaptam a diplomát, újra elmentem a MAHART-hoz. Zöllnernének hívták az elvtársnőt, a személyzeti osztályvezetőt, aki azt mondta, hogy másnap jelentkezzek a csepeli szabad kikötőben, az üzemorvosi rendelőben. Figyelmeztettem, hogy nem üzemorvos lennék, hanem hajóorvos, és szeretném, ha beiskoláznának vagy hajóra küldenének, ahol autodidakta módon megtanulnám a szakmát. A hölgy rám rivallt, mondván, ne szabjak feltételeket, meg mégis mit képzelek, végül rácsaptam az ajtót és eljöttem. Így ért véget a hajóorvosi karrierem, ami el sem kezdődhetett. Szeptember elején ott álltam munka nélkül. Mit ad a véletlen, összefutottam egy szegről-végről rokon aneszteziológus orvossal, aki azt mondta, tud egy állást a szekszárdi aneszteziológián, illetve sebészeten, ahova az akkori vezető, dr. Kelemen Endre fel is vett. Ő zseni volt, Magyarországon elsőként végzett veseér-transzplantációt, kezelve ezzel a veseérszűkület miatti magas vérnyomás betegséget. Sokan jártak át bámulni a műtétjeit. Kiváló jazz-zenész is volt, előbb egy jazz-triót, majd egy big bandet vezetett. Két évig dolgoztam nála, nagyon jól éreztem ott magam, onnan teljesítettem a katonai szolgálatot is. Egyszer aztán eljöttem Pécsre meglátogatni az egyik ismerősömet, aki a II-es sebészeten feküdt. Épp a nagyvizit jött, amikor a klinika vezetője, Kiss Tibor odajött hozzám, kérdezve, hol vagyok, mit csinálok. Jelezte, hogy lesz üresedés a klinikán, majd két hónapra rá meg is keresett.
Kelemen és Kiss is hagyta a fiatal orvosokat operálni, és ezért nagy hála nekik. Óriási gyakorlatra tehettem szert mindkét helyen. Egy-két hete dolgozhattam Pécsett, amikor Kiss vastagbélműtétet végzett, ami tudvalévőn nem a kezdők műtétje. Elindította a beavatkozást, majd jelezte, hogy cseréljünk helyet. Nemrégiben összeszámoltam, tízezer fölötti számban végeztem műtéteket életemben, beleértve az asszisztenciákat is.
Kelemen megértően állt ahhoz is, amikor bejelentettem, hogy eljövök Pécsre. Azt mondta, hogy Szekszárdról nem lehet karriert építeni, az egyetemi klinikáról azonban igen, ezért képezzem magam, műveljem a tudományt, és ha netán nem érzem ott jól magam, visszavár Szekszárdra.
- Azért ez a munkakör sok feszültséggel jár.
- Valóban, sajnos sok az alkoholista a sebészek között, akik nem bírják ezt a stresszt. Fiatalkoromban voltak olyan vezető ügyeletesek, akik holtra itták magukat, legalább öt kollégámat fel tudok sorolni, akik így haltak meg.
- Miért épp az érsebészet felé orientálódtál?
- Ez Kelemenen múlt. Láttam Szekszárdon mindenféle műtéteket, de az érjellegűek érdekeltek legjobban. Amikor visszakerültem Pécsre, akkor automatikusan az érsebész munkacsoportba kerültem, majd szakvizsgáztam is belőle. Amikor a két, nálam idősebb kollégám meghalt, akkor harmincévesen azon kaptam magam, hogy én vagyok a rangidős érsebész. Korán lettem az érsebészeti osztály vezetője, illetve a III-as számú sebészeti tanszék igazgatója. Szisztematikusan elindítottam a profiltisztítást, dr. Horváth Örs Péter professzornak átadtam az általános sebészeti profil nagy részét, neki akkoriban egy hatvanágyas, nekem pedig egy kilencvenágyas klinikám volt. Akkor gyűjtöttem össze az érsebészet magját, akik a mai napig a klinikát képezik. A legbüszkébb ennek a csapatnak a felépítésére vagyok. Abban az időben nagy számú minősített kollégám is lett, sokat küzdöttem értük, velük, hogy ezt elérjék.
- Hogyan fért meg a gyógyítás, a kutatás és az oktatás hármasa az életedben?
- Teljesen megfért és meg is kell, hogy férjen egy egyetemi klinikán dolgozó életében. Dr. Tóth Kálmán professzorral együtt alapítottuk a Magyar Hemoreológiai Társaságot, melynek két cikluson keresztül elnöke voltam, és jelenleg is örökös tiszteletbeli elnöke vagyok. Ugyancsak két cikluson át voltam elnöke a Magyar Angiológiai és Érsebészeti Társaságnak, továbbá több évtizeden keresztül vezetőségi tagja a Magyar Sebészeti Társaságnak.
A polémiám akkor kezdődött, amikor bekerültem az egyetemi felső vezetésbe. Ez úgy indult, hogy dr. Németh Péter professzor meghívott klinikai dékánhelyettesnek az ÁOK-ra. 2006 táján kezdett Magyarországon a centrum, illetve a klinikai központ fogalma formálódni. Alakultak is centrumformációk, de életképtelenek voltak. Akkor fogalmazódott meg az önálló klinikai központ gondolata, és az, hogy elvállaljam az orvosigazgatást. Amikor Ferenci József gazdasági főigazgató megbetegedett, akkor behívott dr. Lénárd László professzor, akkori rektor, és megbízott a főigazgatósággal, amit két évig vittem. A rektorváltás után újrapályáztam, sikerrel. Mindvégig ragaszkodtam ahhoz, hogy ne az orvoskar része legyen a klinikum, hanem a nyugat-európai minták alapján teljesen különüljön el, pusztán egy szerződés legyen köztük az oktatásra vonatkozóan. Ez meg is valósult szerte az országban. Még van faragni való rajta, de már ebben a felállásban működik. Amikor bekerültem az egyetemi felső vezetésbe, akkor az Érsebészeti Klinika és az egész klinikum igazgatója is voltam, azaz én osztottam el a pénzt, ami morális kérdéseket vetett fel bennem. Át is adtam a klinika vezetését dr. Menyhei Gábor kollégámnak.
- A Klinikai Központ főigazgatói pozícióját elvállalni nagy döntés lehetett, hiszen ez gazdasági szemléletet, hozzáértést igényelt, emellett komoly emberismeretet is, hisz sokféle emberrel kellett tudni bánni.
- Így van, de fejlődni, tanulni mindig lehet és kell is. Amikor kezdtem a sebészi szakmát, akkor a pécsi Érsebészeti Klinikának volt már neve, de toronymagasan megelőzött minket a Városmajori Szív- és Érgyógyászati Klinika, ezért igyekeztem olyan új műtéti technikákat bevezetni, amelyeket Budapesten sem végeztek, és ezáltal sikerült a pécsi klinikát az ország egyik legjobbjává tenni. Ezután újabb kihívást kerestem. Tudtam, hogy a főigazgatói pozíció nem könnyű, hisz valóban emberekkel, klinikaigazgatókkal kell bánni, akik a saját szakmájukban egészen kiválóak, akár európai megmérettetésben is, ám sok az önös érdekük, és kell kezelnem az ezekkel kapcsolatos konfrontációkat. Utólag úgy látom, hogy sikerült, mivel a nagy részükkel harmonikus ma is a kapcsolatom. Azért mertem ezt az új kihívást elvállalni, mert egy olyan csapatot tudtam verbuválni, amely garantálta, hogy nyugodt szívvel hagyhatom magára a klinikát, jó kezekben lesz.
- Stratégaként tehát legalább olyan jól érezted magad, mint a műtőben.
- Igen, hiszen ha sikeresen megoldunk valamit, az örömet ad, és ha jobban sikerül, mint ahogyan más csinálja, az még inkább inspirálja az embert. Ez a sportszellem. Az ember győzni akar a műtőben éppúgy, mint az élet egyéb területein. A sebészethez szükséges az alapos szakmai felkészültség, hisz az a sebész, akinek ragyogó keze van, de nem tudja, mit operál, az nem jó szakember. Az, aki tudja, hogy mit műt, de technikailag nem képes végrehajtani, az sem. Ha megvan mindkettő benne, még az sem biztos, hogy elég, mert szükséges egy harmadik tulajdonság is, amit talán úgy lehetne megragadni, hogy a döntési, avagy a megérző képesség. Aki ráérez arra, hogy mit szabad és mit nem operálni, illetve mikor, az az igazi sebész. Jó példa erre a vakbélgyulladás, ami nem mindig mutat tipikus tüneteket, ilyenkor van, hogy a kollégák hazaküldik a beteget, pedig nem biztos, hogy az a megfelelő döntés.
A felső vezetéshez rendszerező agy kell, folyamatokban és rendszerekben gondolkodni. Szerencsés vagyok azért is, mert alulról kezdtem a szakmát, voltam műtősfiú, ápoló, aztán lettem gyakornok, tanársegéd, adjunktus, docens, egyetemi tanár, végigjártam tehát a ranglétrát. Értem a nővérek, a műtősfiúk és a kollégák problémáit is, fontos velük az ő nyelvükön kommunikálni. Ha az ember érezteti a megbecsülésüket és jól bánik velük, akkor békét tud teremteni és tisztelni fogják. Annak, aki parancsokkal akar tekintélyt szerezni, sosem lesz tekintélye. Ezen az egyetemen nőtt fel az apám, az ő barátai és jómagam is, számomra nagyon fontos közösséget jelent. Sosem bánthatnak meg úgy, hogy ne segítsem az alma matert.
- Ha végigpörgeted az elmúlt évtizedeket, tennél-e valamit másként?
- Alapjaiban nem. A 400 ágyas klinikával kapcsolatos sikertelenségek nem a mi hibánkból fakadtak. Sajnálom, hogy a beüzemelésében már nem tudtam szerepet vállalni. Amikor elkerültem onnan, érezhetően elkezdett felpuhulni a rendszer. Örömömre szolgál azonban az, hogy a Nemzeti Népegészségügyi Programban benne szerepel a Komprehenzív Kardiovaszkuláris Központok létrehozása, amit egyébként már tíz éve megterveztünk. Ez azt jelenti, hogy egy szervezeti egységben, rendszerszerű szemléletben működik majd az érsebészet, a szívsebészet, a belgyógyászati angiológia, a kardiológia, a katétertechnikai labor, valamint a neurokatéteres munkacsoport. A világban tapasztaltak alapján a hatékonyságuk óriási lesz. Nem lehet a beteg hátrányára az, hogy két orvos nincs jó viszonyban, vagy az, hogy nincs kidolgozva ennek a protokollja. A nagy intézeteké a jövő, ahol a szakmák együtt dolgoznak, nem pedig a kis váraké, ahol a szakértelem nem biztos, hogy adott.
Voltam egy nagyon érdekes és fontos kerekasztal-beszélgetésen, ahol Banai Péter Benő államtitkár tartott egy remek előadást arról, hogy mitől adósodnak el visszatérően az egészségügyi ellátórendszerek. Három fő pontban összegezte: első helyen a finanszírozási problémát említette, ami össze-vissza működik. Alapvetően alulfinanszírozott az egészségügy, bizonyos orvosi beavatkozások többe kerülnek, mint amennyit fizet értük a NEAK. A másik a szerkezeti hiba, amire már utaltam, azaz szükségtelen a sok kis kórház fenntartása. A generális bérrendezéssel, a paraszolvencia kivezetésével ez is megoldható. Ha egy orvos bére másfél-kétmillió forint körül van, akkor azért már elvárható, hogy ne fogadja el a hálapénzt és ne menjen el külföldre. Fontos, hogy kialakuljon egy jó struktúra, pontos beutalási rendszerek és betegutak, jó szállítási lehetőségek. A harmadik probléma a menedzserhibákban rejlik. Amíg a finanszírozás nem megoldott, addig a menedzsment mondhatja, hogy mindent jól csinál, csak épp pénzt nem adnak eleget, holott igenis gond van ezen a területen is. Ez a hármas szorosan összefügg egymással, ezért egyszerre kell őket rendbe rakni.
- Nagyon szép ívet járt be a pályád és koronát is kaptál rá, a Semmelweis-díjat.
- Meggyőződésem, hogy Magyarországon több száz olyan orvos van, aki éppúgy megérdemelné ezt a díjat, ahogyan én. Bevallom, meglepett, hogy megkaptam, hisz ez a magyar kormány egészségügyet érintő legmagasabb állami kitüntetése. Biztosan szerepet játszhatott ebben az, hogy tíz évvel ezelőtt összeállítottam egy olyan szakmai anyagot, amely megnyerhette az egészségügyben mérvadó szakemberek tetszését, továbbá az is, hogy talán elértem valamit a szakmában, a szervezésben, és jelenleg is a rendszer megreformálásán dolgozom. Természetesen nagy örömet jelent a díj, de sokkal inkább a munka, az út tölt el lelkesedéssel, ami a célhoz elvezet. Örök optimista voltam mindig, ha csalódás ért, újrakezdtem, újabb kapukat nyitogattam. Izgatottsággal tölt el az újabb feladatom is, ami a kollégiumi rendszer átalakításáról szól. Újabb kihívás és újabb öröm.
Sokszor hallom az emberektől, hogy a szakmájuk a hobbijuk, holott ha véget ér a szakmai pályafutásuk valamilyen okból, akkor ott állnak összetörve, csalódottan, depressziósokká válnak, mert nincs mibe kapaszkodniuk. Az érsebészetet szeretem, de nem ijedek meg attól, ha már nem tudok operálni. Az egyetemi aktív élet után is lehet találni feladatot és örömforrást. Dr. Szirmai Imre barátomnak – aki sajnos már nem él – volt egy frenetikus előadása arról, hogy az agy ugyanúgy trenírozható, mint a bicepsz, és az, aki leáll, rohamosan butulni kezd. Ez a hosszan tartó fiatalság titka. Én mindig elfoglalom magam, hatalmas könyvtáram van otthon, és egészen biztos, hogy sosem fogok a végére érni az olvasásnak, mert nincs rá időm. Az is megnyugtat, ha kimegyek hajóval a víz közepére, lefekszem, nézem a felhőket és hallgatom a csobogást. A mai napig örülök a vitorlásversenyeknek is, szeretek versenyezni az osztályomban, a hasonló képességű vagy tulajdonságú hajókkal, és nem tagadom, szeretek nyerni is, bár az érmeim már nem férnek el a lakásban, kint vannak a garázsban, illetve a lakókocsimban a Balatonon.
- Ebbe a nagyon lüktető, nyüzsgő, színes életbe hogyan fért bele a család?
- Sajnos kevés idő jutott a családomra, a fiamra akkor, amikor kisebb volt, ez gyakori probléma orvosi körökben. Mi nem nézhetjük az órát, hogy szaladjunk az óvodába a gyerekünkért. Mindegyik munkahelyemen több mint tíz órát töltöttem naponta, elsőként értem be és általában utolsóként jöttem el onnan. Szerencsére azonban harmonikus a kapcsolatom a fiammal, akivel együtt dolgozom itt, a Hotel Therápiában, őt is érdeklik a cég ügyei. Jelenleg 28 éves.
- Hangsúlyoztad, hogy életedben csak egyszer nősülsz, és ez a fogadalom meg is állta a helyét.
- Ezt azonban sem a feleségem, Gabi, sem mások nem akarták elhinni, pedig tényleg komolyan gondoltam. Mint minden házasságban, nálunk is vannak összezördülések, de együtt vagyunk békében, szeretetben.
- Ahogyan a szüleid is kitartottak egymás mellett jóban-rosszban.
- Igen, közöttük is elég nagy volt a korkülönbség, bár nem akkora, mint a mi esetünkben. A feleségem 21 évvel fiatalabb nálam, édesanyám pedig 14 évvel volt az az édesapámnál. Édesapám 1984-ben, édesanyám 2005-ben halt meg. Anyu nagyon szerette aput, nehezen viselte, hogy elhunyt. Erősen kötődő vagyok én is, szinte minden hétvégén kimegyek hozzájuk a temetőbe. Édesanyám még megérte, hogy klinikaigazgató és egyetemi tanár legyek, sajnos apám nem. Sokszor eszembe jut, hogy mennyire örülne a szakmai sikereimnek és a hobbijaimnak is. Ő is rajongott a műszaki dolgokért, az autókért, a motorokért, a filmezésért, a fényképezésért, fiatalként egész Európát, Egyiptomot és az Alpokat is bejárta motorkerékpárral. Nagy kalandor volt. Biztosan rácsodálkozna a két oldtimer autómra - ez a másik hobbim -, az egyik ráadásul olyan, mint amilyen neki is volt. A restaurálásuk minden percét élveztem, ahogyan a hajóm felújítását is, amivel már negyedévszázadot vitorláztam.
A beszélgetés két év múlva, 2022-ben folytatódik, a koronavírus-járvány berobbanása után.
- Mennyire változott meg az életed 2020 márciusa óta?
- Nagyon. Ne felejtsük el, hogy a járvány első hullámának felfutó időszakában voltunk, a kezelésével kapcsolatosan kevés tapasztalattal. Kásler miniszter úr már januárban felhívta a figyelmet, hogy egy veszélyes világjárványról van szó. Megalakult az Operatív Törzs. Amikor március 16-án miniszter úr kérésére felmentem Pestre, az első hetekben nem tudtam hazajönni. Napi tizenórákat dolgoztunk. Az addigi munkáim mellett a járványkezeléssel kapcsolatos eljárásrendek kidolgozásán, a miniszteri utasítások előkészítésén is munkálkodtam.
- Miniszteri főtanácsadóként sokat hallhattunk nyilatkozni a járványról a legkülönfélébb médiumokban az elmúlt két évben. Ebben a bizonytalanságokkal teli időszakban mi jelentette számodra a legnagyobb kihívást?
- A miniszter úr a kommunikációs feladatokkal is megbízott, így a különféle médiumokban, rádiókban, televíziókban igyekeztem a járványhelyzetről bizonyítékokon alapuló tájékoztatást adni. Ez különösen fontos napjainkban is, mert a közösségi oldalakon és az egyéb internetes fórumokon rendkívül sok dezinformáció jelenik meg, ami a lakosságot megtéveszti. A vírustagadók nagy része ezekből a valótlan hírekből tájékozódik.
- Sikerült-e megőrizned ebben a periódusban is a higgadtságodat?
- Többé-kevésbé igen, bár a rendkívüli terhelést sokszor nehéz elviselni.
- 2021-ben a pécsi egyetem életében is számos nagy változás állt be: alapítványi rendszerű lett, kivezetődött a hálapénz, komoly lépések történtek az egészségügyben dolgozók bérrendezésében. Hogyan ítéled meg ezeket a folyamatokat?
- Az alapítványi működés úgy gondolom, hogy nem ördögtől való. Számos angol, amerikai egyetem működik jól alapítványi formában az oktatás tekintetében. A klinikumot és az egészségügyi ellátást azonban csak egységes szerkezetben, állami fenntartó által irányítottan lehet jól működtetni. A hálapénz kivezetését messzemenően támogattam, mert az orvos és a beteg számára is megalázó volt a paraszolvencia jelenléte. A jelenlegi bérezés egy-két szakmát leszámítva méltányos.
- Jelenleg milyen feladaton dolgozol, aminek a közeljövőre lehet hatása?
- Az eredeti munkáimon kívül a miniszter úr számos feladattal bízott meg, többek között én lettem az új Egészségügyi Szakmai Kollégium elnöke, miután az egészségügyi szerkezeti átalakítások jelenleg is folynak, napi kapcsolatot kell tartanom 63 tagozattal. Részt veszek az újonnan alakult Nemzeti Orvostudományi Kutatási Központ munkájában, melynek elnöke - nagy örömömre – dr. Dóczi Tamás pécsi professzor lett. Tagja vagyok a Tudományetikai Bizottságnak, elnöke lettem a Közép-Kelet-Európai Onkológiai Akadémia felügyelőbizottságának és a Nemzeti Egészségügyi Kutatási Ügynökség munkájában is részt veszek. A járvány miatt sajnos elmaradt a Nemzeti Népegészségügyi Programok megvalósítása, remélem, hogy legalább az elindításukban részt vehetek. Egyszóval nem unatkozom.